A bemutatóra a film stábja és a szakma nagyjai mellett a váci Madách Imre Művelődési Központ dolgozói, valamint egyesületünk tagjai kaptak meghívást. Mi pedig, ha már ott voltunk, alaposan meggombfociztattunk mindenkit, aki az utunkba került. Az első meglepetés azonban Demény 'Döme' Zoltán volt, akire a legkevésbé sem számítottunk, így ennél jobban örültünk, hogy csatlakozott csapatunkhoz. Ha pedig már csatlakozott, akkor összeengedtük egy másik erős emberrel, a korábbi váltósúlyú világbajnok ökölvívóval, Kótai Mihállyal, aki rendkívül érdeklődő volt a játékkal kapcsolatban.
Az igazi őrület a vetítés után kezdődött, így első körben térjünk ki magára a filmre, szubjektív vélemény következik. A film minden váci gombozónak kötelező! A jelenetek jelentős része városunkban játszódik, így a film teljes ideje alatt egy semmivel össze nem hasonlítható érzés járja át az embert: ezeken az utcákon nőttem fel, ezt a játékot játszottam, ezek mellett a fák mellett sétáltam haza esténként edzésről... ha ehhez hozzátesszük, hogy a művelődési házban folyik a játék, akkor fenti érzésekhez jön hozzá, hogy ezeken a lépcsőkön jövök fel bő harminc éve, ezekben a termekben voltam kisgyerek, itt játszottam együtt azokkal, akiket szeretek. Mindezt csak mi, váciak érezhetjük át.
A cselekményt magát nem szeretnénk spoilerezni, így csak általánosságban néhány szó. A mű alapját a szektorlabda adja, illetve annak egy kedves paródiája. Talán Jáksó László mondta egyszer, amikor megkérdezték tőle, hogy nem haragszik-e Hofira, amiért kiparodizálta, hogy megtiszteltetés, amikor egy ilyen nagyság méltónak talál arra, hogy paródia tárgya legyél. Ez az érzés lengi körül ezt a filmet is, ha versenyzőként nézi az ember, hiszen a gombosokat szerencsétlen lúzerekként mutatja be, olyan fickóknak, akikre szánakozva néz az átlagember. Ugyanakkor kiemeli azt a küzdeni tudást, az összetartozást, és egyáltalán mindazon erényeket, amely bármely sportolónak sajátja, még akkor is, ha az nem egy öttusázó, hanem "csak" egy gombfocista. Sőt, ha hőseink küldetése sikerrel jár, minden bizonnyal megdicsőülnek a film végére, szurkoljunk hát nekik!
A film egy romantikus vígjáték, így a cselekmény középpontjában nem kizárólag a gombfoci áll, sőt! A film kényesen ügyel arra, hogy ne egy a sportágat bemutató alkotás legyen, így a mérkőzéseken a jelenetek szándékosan nem tükrözik a valós versenykörülményeket, a gombfoci pedig sokkal inkább egy eszköz, amelyen keresztül a film azokat az emberi tulajdonságokat vonultatja fel, amelyek segítségével a kisember átvészeli a hétköznapokat, és amelyekkel naggyá nőhet, akár csak néhány pillanatra. Az alkotók azonban maximális tiszteletet tanúsítanak a szektorlabda sportág szerelmesei felé, így a bő másfél óra alatt a legkisebb, avatatlan szemnek észrevehetetlen apróságokkal kedveskednek nekünk. Ilyen például a főhős, Kálmán szobájában a falra akasztott Circulo Militar mez, aminek érdekessége, hogy a sao pauloi haditengerészet gombfocicsapatának tiszteletbeli, igazolt versenyzője Szathmáry Károly, aki a csapatvezetőtől, Paulo Salvador Ribeiro Perrottitól vehette át a szerelését annak idején. Ugyancsak kedveskedés a gombozók felé, hogy a rivális csapat tartaléksorában nem kisebb személyiség üldögél, mint Horváth Imre, a szövetség alapítója. De nem lövünk le minden poént, nézzétek meg a filmet, bizonyosan találtok olyan részt benne, ami felidéz valamit a pályafutásotokból.
A vetítés végén következett a vastaps, a lángos és a pezsgő, majd - Vékes Csaba rendező felkonfja után - a pályát ellepték az érdeklődők. Kovács Peti rendíthetetlenül tanított mindenkit, Döme és Rauscher Tomi kitartóan lövették a gólokat a legkülönfélébb helyzetekből, Karcsi igyekezett minden információt átadni a játékból, amit bele lehet szuszakolni egy pár másodperces párbeszédbe, míg Anita arról áradozott a megjelenteknek, hogy kívülről nézve milyen izgalmakat rejt egy ilyen mérkőzés, és hogy mekkora teljesítmény az, amit ezek a srácok az asztalra tesznek. Nem kis sikert aratott, amikor Karcsi leutánozta a film csúcspontját jelentő Joulupukki-csavart. Végül közel százan lőttek legalább egy gólt a filmben díszletként szereplő pályán, amit nem mellesleg nekünk ajándékozott Roskó Péter, a film producere!
"Leverjek valakit?" - érkezett a kérdés Kálmántól, azaz Scherer Pétertől, amire a film egyik szlogenje, a "póni f***t!" volt a helyes válasz, így azonnal befogadtuk egymást. Mi őt a Fortéba, ő minket az R.SZ.K.-ba, így már készülhetett is a csapatkép. Koccintások, kedves szavak, kölcsönös gratulációk zárták az estét. A találkozó végén a még jelenlévők összeálltak egy csapatképre, ami közben a társaság a "Visszapattanó" skandálásával adta tudtára a stábnak, hogy ezt a sztorit bizony folytatni kell. Ez már a jövő zenéje... vagyis filmje... Irány a mozi!
